Jó időt futottunk, és tényleg jó idő fogadott bennünket a felszínen. Pont úgy, ahogy terveztük. Nagy ötlet volt kisakkozni, mikor érdemes indulni. Illetve érkezni. Rögtön látszott, hogy esett az eső, de hogy mennyi, azt nem lehetett megállapítani. Mostmár mindegy is.
Nem normális dolog több, mint 20 órán keresztül slószban lenni. Sőt, az sem normális, hogy közben folyton használnunk is kellett. A sisakra szerelt CMJMFS lámpák kiválóan működtek, de a súlyuk miatt egy időre válltól felfelé elvesztettük flexibilitásunkat. Igazság szerint azzal trükköztünk, hogy a sisak hátsó részére OK-kat aggattunk. Így ugyan még nehezebb lett, de legalább nem fordult le folyton az orrunkra az egész szerelék. Mindezt 20 órán keresztül kellett nyakból tartani. Szóval jól esett végre ledobálni magunkról a sok eszcájgot, meg a vizes overállt, szakadt csizmát, a begről nem is beszélve. Fetrengtünk egy kicsit a fák közé beszűrődő napfényben, közben rongáltuk az éppen bivaklátogatásra készülődő finn csajok maradék önbizalmát. Valamiért meg voltak győződve arról, hogy közös a nyelvünk, pedig a miénk az szemmel láthatóan csak lógott.
Várt még ránk egy órás felszíni túra, fel a parkolóba, a kocsihoz. Ez most annyira hiányzott, mint még egy beg a hátunkra.
Amikor visszaértünk a táborba, Dudi már tűkön ült. Nagy volt az öröm Accáéknál, mert éjjel állítólag elég durván nézett ki a vihar a szomszéd hegyeken. Csak ténferegtünk, össze-vissza, mint a mérgezett egerek. Ettünk, ittunk, meg ittunk, ittunk, próbáltunk ünnepelni, de nem nagyon sikerült. Már 32 órája voltunk ébren. Aztán szép sorban kidőltünk ide-oda a tábor füvén.
Ilyen állapotban még aludni sem egyszerű, pár óránál tovább nem is bírta semelyikünk. Estig aztán folytattuk az egyszeri táborlakók mindennapjait. Csekkoltuk azt az extra nagy térképet, böködtük a felismerni vélt szakaszokat, és próbáltuk beazonosítani a hozzá tartozó sztorikat, másolgattuk a fotókat, fogadtuk a gratulációkat, meg ilyesmi.
Reggel megint nem sikerült időben elindulni, pedig még várt ránk 1400km. Irány Budapest. Igaz, hogy ezt már autóval kellett megtennünk, de így is másnap hajnalig tartott. Már világos volt, amikor kiszórtuk a cuccokat az Opelból. Milyen "szerencse", hogy még beérek a munkahelyemre!
Sziasztok,
27-éről 28-ára éjjel az Adrenalin 3 tagja, plusz egy barát elérte a -1075-ös mélységet.
Név szerint Makó Lajos, Jáger Attila, Vlcek Gabriella és Barcza András ette a végpont-csokit és itta a végpont-pálinkát.
Ami még ennél is fontosabb, mind fáradtan, de épségben kijöttek.
A poént lelőttem többiről Lali írja a blogot, már majdnem kész. :)
Mondanám, hogy jó ismét itthon lenni, de nem mondom, mert nem lenne igaz...
Pussz,
ID
Gabriella Vlcek
