Amilyen hosszú volt a meander, olyan hirtelen ért véget. A járat becsatlakozott egy hatalmas csarnokba, még friss akkumulátorainkkal is alig tudtunk bevilágítani a mennyezetet. Az alján kis patak csordogált a mennyezetről lepotyogott törmelékek között. A terem alja is széles volt, ezen a szakaszon még sok agyagos hordalékkal. Némi örömködés és csodálkozás után aztán haladtunk tovább, most már a saját lábunkon. A térképen látottak alapján tudtuk, hogy a következő pár órában ilyen hatalmas járatokban fogunk lefelé gyalogolni. Az alaprajzon csak az nem látszott, hogy a járatokban komplett önálló dombságokon kell átkelni. A talajt órákon át éles törmelék, vagy cseppkőtemető borította. A falakon (mármint ahol egyáltalán elláttunk odáig) gyakran méretes szalmacseppkövek, zászlók, lefolyások jelentek meg. A patak hol eltűnt, hol előkerült a lábunk alatt, és ugyan derék beszerelőink rengeteg prizmát tettek ki, de többször szét kellett szakadnunk, hogy megtaláljuk a járható utat az utolsó pillanatban elénk ugró szakadékok mellett.

A képen a csizmám látható a túra után közvetlenül, kissé megviselték a körülmények. A sörösdoboz csak illusztráció...