Na, ugorjunk neki! Várnak minket odakint. Mondjuk aggódni még mostantól is csak úgy 24 óra múlva fognak értünk először, egy esetleges mentésen meg még azután is sok óra múlva kezdenek gondolkodni, Kinek lenne kedve mindezt itt kivárni?

Először ugye a vízesések. Felfelé sokkal tovább tart a kötél végére jutni, mint lefelé, ezért sokkal jobban elázunk a fröcsögő vízben. Általában csak az akna alsó felén vagyunk zuhany alatt, ott próbáljuk egymást elhúzni valahogy a víz útjából. Ennek az az eredménye, hogy ilyenkor egyszerre ketten ázunk, de legalább nem annyira. Az utolsónak persze nincs szerencséje. Úgy alakult, hogy Barcza kapta a szerepet, hogy sűrű nagy kapkodásban gépeit huzigálva jó nagyokat lendüljön a vízesésekbe. A fejlámpa fényében a szétfröccsenő vízpára látványa egész az aknák tetejéig jelzi, hogy jobb lesz sietni, lassan megtelik az overáll.

Vízeséses aknák, szűkület, vissza a majomhidas részen, fel egészen a figyelmeztető táblán túlra. Teltek az órák, fogyasztottuk a powert, de sehol nem akadt olyan hely, ahol kedvünk lett volna leparkolni egy szendvics idejére. Mindenki gépiesen tette a dolgát: vonszolta azt a nyomorult beget, alig várta, hogy fel- vagy átérjen végre a kötélen, túlkiabálja a víz hangját: "Libre", aztán újra végtelen törmelékkupacokon, meg valami csúszós fehér gipszes nyállal beborított dombságokon küszködjön, de most felfelé, 10 körömmel kapaszkodva. 

Hogy is volt? Megbeszéltük, hogy majd visszafelé nézelődünk és fotózunk. Hát ez most elmaradt. Konkrétan eszünkbe sem jutott.